Rézműves Melindának sikerült az, ami a cigányok közül addig szinte senkinek a falujában: diplomát szerzett Budapesten, néprajzkutató lett, elvégezte a Pécsi Tudományegyetem doktori iskoláját, és megalapította az ország első roma tájházát a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Hodászon.
Hogy mi volt a titka ennek a ritka életútnak? Két szóra leegyszerűsítve ennyi: a hit és az oktatás.
Igaz, e két szónak a jelentésükön kívül valódi tartalmat Melinda családja adott. Elsősorban az édesanyja, aki egyszerű cigány asszonynak született, de hamar fölismerte, ha ki akar törni a szegénysorból, akkor tanulnia kell. Lina néni – így hívják Melinda ma is élő idős édesanyját a faluban – nyolc oszt
képesítését, a következő két évben dolgozott óvodáskorú állami gondozott gyerekekkel Baktalórántházán, majd Kántorjánosiban egy cigány óvodai csoporttal. De úgy érezte, tovább kell lépnie: tanulnia kell. 1987-ben költözött Budapestre, ahol egészen 2009-ig, azaz huszonkét évig dolgozott egyazon munkahelyen: a fővárosi önkormányzat rákospalotai Cigány Házában. Időközben elvégezte az ELTE néprajz szakát, munka mellett, 1995-ben szerzett diplomát. Egyetemista volt, amikor szociológus párjától megszületett a kislánya.
A Cigány Házban oktatással, néprajzzal, táboroztatással foglalkozott, de miután az intézményt négy éve átalakították, sokakkal együtt ő is otthagyta az állását, bármennyire is szerette. Pedig sikeres évek voltak mögötte, tizennégy kiadványa jelent meg. Ő dolgozta föl ifjabb Habsburg József főherceg cigány nyelvű levelezését, a Habsburg főrendnek ugyanis a Széchenyi Könyvtárban ötvenegy cigány nyelvű levele maradt fönn, amelyet cigányzenész barátainak írt. Erre persze fölkapom a fejem: miért is írt, beszélt volna egy XIX. századi Habsburg uralkodói sarj cigányul? Azt ugyan tudtam József főhercegről, hogy sokáig Alcsúton élt, s hogy egy időben még a Margit-sziget is az övé volt, de azt nem, hogy beszélte a cigány nyelvet. Melinda egyáltalán nem csodálkozik a tájékozatlanságon: szerinte nagyon sokan nagyon keveset tudnak a cigány kultúráról.
– Egyetemista éveim alatt a levéltárban foglalkoztam a főherceg cigány nyelven írott leveleivel. Mivel nagyidai Sztojka Ferenccel közösen elsőként ő alkotta meg a magyar–cigány szótárt, kiválóan beszélte a nyelvünket. Sőt, az egyik lányát, Mariska hercegnőt is megtanította. Úgyhogy amikor nem akarta, hogy a családtagok megismerjék a levelezésüket, a lányának cigányul írt! Nagyon tiszteljük József főherceget, Hodászon idén megünnepeljük a születésének száznyolcvanadik évfordulóját – meséli lelkesen.
Melinda 2009 óta a Vidékfejlesztési Minisztérium egyik háttérintézményének szakmai tanácsadója, emellett a hodászi roma tájház vezetője, pontosabban szólva – ahogyan egyszer elnevezték – „gazd’asszonya”. A telket kifejezetten múzeum céljára, az ezredfordulón vásárolta a saját pénzéből, azóta pályázati forrásokból fejleszti. Az utcát a helyi népnyelv egyszerűen csak Cs-sornak nevezi – ami abból jön, hogy itt „csökkentett értékű” házak álltak. Nos, a Cs-soron tartanak – európai uniós támogatásból – hodászi és környékbeli iskolásoknak „kompetenciafejlesztő foglalkozásokat”. Ami nagyon tudományosan hangzik ugyan, de a kifejezés mögött Melinda egyik megvalósult álma sejlik föl: a kézművességen belül vesszőfonást és szövést, az előadó-művészet keretében cigány néptáncot és népzenét oktatnak, míg az elektronikus sajtó szakirányt választó gyerekek kétnyelvű (cigány–magyar) webrádiózást tanulhatnak. A projekt rövid távú célja a gyerekek közösséggé szervezése, identitásuk elmélyítése, környezeti ismereteik bővítése. Míg a tájház hosszú távú feladata az, hogy lendületet, irányt és esélyt adjon a helyi cigány közösségek számára a társadalmi felemelkedésre, a helyi értékek megőrzésére.
Mindebben fontos szerepet játszik az egyház is, Melinda szerint az oktatáson kívül a hit a hodászi cigányok megmaradásának másik kulcsa. Mint mondja, két meghatározó egyénisége volt a helyi roma közösségnek: az egyik az édesanyja, a másik pedig Sólya Miklós esperes, ő teremtette meg a Hodászi Görög Katolikus Cigány Egyházközséget.
– Nem tudom elégszer hangsúlyozni annak a jelentőségét, hogy nálunk a helyi cigányságot ez a két dolog tartotta meg: a hit és az oktatás. Ezt szépen egyesítette óvónő édesanyám, aki az első kántor volt az egyházközségben – teszi hozzá.
Kiderül aztán, hogy jóval kevesebbet tudok a magyarsággal évszázadok óta együtt élő cigány közösségekről, mint hittem. Azt is Rézműves Melinda mondja el, hogy a romáknál létezik az úgynevezett „vének tanácsa”, a „romani kris”, amely az egyes cigány családok ügyes-bajos dolgaiban igazságot tesz. A kultúrájukat őrző cigány közösségek, így a hodásziak is képesek a saját igazságszolgáltatásra. A „vének tanácsa” vitás esetekben békítő döntést hoz az összetűzésbe keveredett felek között. Ha valaki a tekintélyes tanács döntését nem tartja be, kiközösítés várhat rá: nem köszönnek neki, nem hívják meg keresztelőre, virrasztóra, lakodalomba. A büntetés egészen odáig fajulhat, hogy a kirekesztett családnak el kell hagynia a lakóhelyét. Melinda életében ez a jogszokás különös jelentőséggel bír, hiszen ebből a témából írja doktori disszertációját.
Kikerülhetetlen a kérdés: egy diplomás, művelt, okos cigány asszony vajon hogyan birkózik meg a mindennapjainkat jellemző rasszizmussal? Azzal, hogy sokak szemében minden cigány ingyenélő tolvaj? Melinda erre azt mondja, többek között éppen az volna a hodászi tájház célja, hogy bemutassa a többségi társadalomnak: egy népcsoport kollektív megbélyegzése nem vezet sehová. Legföljebb nemzeti tragédiába. Szerinte a cigányság kultúrája nem azonos a szegénység kultúrájával. Sajnos még 2013-ban is tudatosítani kell sokakban, hogy az ember nem hordozza magában a tolvajlás génjét. – Ilyen nincs – rázza a fejét –, a cigányok nem született tolvajok. Az utóbbi években azonban sokan olyan kilátástalan helyzetbe kerültek, hogy rákényszerülnek a lopásra. Amit nyilván másként látnak például azon borsodi falvakban, ahol a roma közösségek elvesztették az identitásukat, a kultúrájukat, a kötődésüket: egyes településeken már a szegénység kultúrájáról lehet beszélni, s ennek semmi köze a származáshoz.
– Nekem van egy álmom – mondja –, az, hogy a magyar cigány közösségek lassan visszatalálnak a kulturális gyökereikhez, és régiónként lesz legalább egy roma tájház. Szeretném, ha nálunk pezsgő cigány kulturális élet alakulna ki. A falu alkalmas erre, mert minket megtartott a hit és az oktatás. Ha pedig létre tudott jönni egy kapolcsi fesztivál, miért ne lehetne Hodászból a cigány Kapolcs?
Névjegy
RÉZMŰVES MELINDA 1967-ben született Mátészalkán.
Óvónőképző szakközépiskolát végzett, majd 1995-ben szerzett néprajzos diplomát az ELTE Bölcsészkarán. Huszonkét évig a fővárosi önkormányzat Cigány Házában dolgozott, jelenleg a hodászi roma tájház vezetője. Doktori védés előtt áll, disszertációját a roma közösségek igazságszolgáltatásából írja. Egy lánya van, aki az ELTE társadalomtudományi szakán tanul.
Kácsor Zsolt, Népszabadság, 2013. július 2.
